Úti cél: Szentendrei Skanzen – 3.b

Úti cél: Szentendrei Skanzen – 3.b

Sikerült gyönyörű időt megrendelni arra a májusi napra, amikor elindultunk Budapesten keresztül úti célunk felé. Hamar eltelt az odafelé vezető út. A tavasszal oly gyönyörű szántóföldek, a réteken legelő állatok mellett suhantunk el, és mire felocsúdtunk, már meg is érkeztünk Budapestre. A rakparton lassabban haladtunk, így volt idő megcsodálni gyönyörű hídjainkat, melyek hatalmas pilléreken álltak a Duna vizében, ez alól csak a karcsú Erzsébet híd volt kivétel, valamint volt időnk szemünkkel megkeresni a Lánchídon az oroszlánt. Megcsodálhattuk az Országházat, a Várat, a Gellérthegyet. Láthattuk a hajókat és a magas állású Duna által partra vetett uszadékfákat. Budapest szinte magától mesélt nekünk az évszázados házaival. Talán ezt érezhették meg a gyerekek, amikor Noel és Erik egyszer csak dalra fakadtak, a Költő visszatér című március 15-re megtanult dalt énekelték, melyhez az egész osztály bekapcsolódott. Mi felnőttek meglepődtünk, hogy a főváros ezt a dalt hozta elő bennük, és meghatódva hallgattuk őket.

Budapestet elhagyva hamarosan a Skanzen gyönyörű épülete előtt landoltunk. Kisvasúttal indítottunk. Gondoltuk, először a nosztalgiavonat lehúzott ablakából derítjük fel a helyszínt. A fapados, gyönyörű kovácsoltvas kapaszkodókkal és korlátokkal ellátott szerelvényen zötyögtünk első állomásunkra.

Sietnünk kellett, hogy időben odaérjünk az oskolába, ahol már vártak minket. A tanító sokat mesélt nekünk a régi időkről. Megismerhettük, hogy annak idején milyen játékokat játszottak a fiúk, és milyen körjátékokat a lányok. Aztán megszólalt a csengő és ülhettünk be a közel 200 éves falusi iskola padjaiba. A Móra Ferenc történeteiből már ismert palatáblát és irkát is kipróbálhattuk, de sok más régen használt szót, szokást is megtanulhattunk. Érdekes volt lapozgatni a régmúlt idők olvasókönyvét, és látni az abc betűit ferde szálkás írásmóddal. Nem volt könnyű ebben a stílusban leírni a nevünket irkával a palatáblára. Az olvasás, írás és számtanóra alatt a viselkedésre, kéztartásra is figyelnünk kellett, és ha valaki türelmetlen volt, és bekiabálta a megoldást, hát nem maradt el a körmös sem, amit pálcával mértek ránk, a gyerekek nagy mosolygására.

Kis pihenő után belekóstolhattunk, hogy milyen ház körüli munkát végeztek annak idején a legények, leányok. A fiúk fát fűrészeltek, a réten kaszáltak, favillával átforgatták a szénát, majd fagereblyével összehúzták, kosarakba tették, és elvitték a kecskéknek, borjúnak, akik „mosolyogva” fogadták a finom falatokat. Ezalatt a lányok rendbe tették a portát, lisztet őröltek, vajat köpültek, kenyeret és salátát vágtak fel, hogy azzal fogadják a kiéhezett és a munkától elfáradt legényeket. Tovább haladva egy muskátlis nádfedeles házikóba kalauzoltak bennünket, ahol egy parasztbácsi bodzás-mentás szörppel kínált meg minket. Olyan isteni volt, hogy többször is sorba álltunk repetázni, mert a finomság a nagy melegben életet lehelt belénk.

Újult erővel indultunk tovább a szatócsboltba, ahol elkölthettük kis zsebpénzünket. Tényleg egy csodabolt volt. Bár pántlikát már nem árultak, de tűtől-cérnától kezdve, törökmézig, mandulás mézescsókig, parittyáig, nádsípig, körtemuzsikáig és napestig sorolhatnám, hogy mi minden befért ebbe a kis helyiségbe. Utolsó állomásunknál, a szélmalom épülténél kis pihenőt tartottunk. Végre előkerülhetett a labda. Lehetett fogócskázni, pihenni az árnyat adó fák alatt.

Nagyszerű napot tölthettünk együtt. Sok-sok élménnyel, ismerettel gazdagodva indulhattunk haza.

Viola néni és Tünde néni

További képek itt