103 évvel ezelőtt, 1920. június 4-én írta alá a Magyarországot képviselő kormánydelegáció két tagja, Benárd Ágost és Drasche-Lázár Alfréd azt az első világháborút lezáró szerződést, melyet a békekonferenciának otthont adó franciaországi Nagy-Trianon Palota nyomán csak trianoni békeként szokás emlegetni. Ezt a napot a magyar Országgyűlés 2010-ben hivatalosan a Nemzeti Összetartozás Napjává nyilvánította.
Bár a június 4-ei dátum sokak számára ismerős lehet, azt talán már kevesebben tudják, hogy a békeszerződés jogerőre emelkedésére csak több mint egy évvel később történt magyarországi becikkelyezését követően került sor. Hasonlóképp érdemes felhívni a figyelmet arra, hogy a békeszerződés által előirányzott követelések egy része az aláírás pillanatában már kész ténynek számított, hiszen az Osztrák-Magyar Monarchia és ezzel a történelmi Magyarország szétesése már 1918 őszén, a katonai összeomlás pillanatában kezdetét vette. Mivel az egymást követő magyar kormányokat a győztes antanthatalmak nem ismerték el legitimként, a magyar delegáció számára a békekonferenciára történő kiutazást csak annak megnyílása után egy évvel engedélyezték. Ennek következtében a magyar fél érdekérvényesítő képessége jelentősen rosszabb volt, mint a Kárpát-medence térségében érdekelt más országoknak, ily módon számos kérdés érdemi befolyásolására egyszerűen nem nyílott lehetősége. Fontos hangsúlyozni továbbá annak a közkeletű legendának a hamisságát, miszerint a trianoni béke 100 év után hatályát veszti („lejár”). Ilyen kitétel ugyanis nem létezett, de még ha létezett is volna, kivitelezése a gyakorlatban aligha lett volna elképzelhető. Sőt, nemzetközi jogi szempontból a trianoni béke valójában már nagyon régóta nincs érvényben: bár nem „lejárt”, hanem felülírták a második világháborút lezáró 1947-es párizsi békeszerződéssel.
A trianoni béke – mindenekelőtt az általa előírt aránytalan és példátlan mértékű területvesztés, az ezen területeken élő lakosság és a hozzájuk kapcsolódó megannyi gazdasági erőforrás elvesztése következtében – sokáig fájó pont volt a magyar történelemben, közgondolkodásban. Az ország regionális hatalmi státusza jelentősen csökkent, külkereskedelmi és diplomáciai kapcsolatai pedig nagymértékben romlottak (elsősorban a szomszédos országokkal). Ezenfelül számos, nyelvi-kulturális szempontból magyarnak tekinthető ember került akaratán kívül a határokon túlra. Az ő helyzetük a feszült államközi viszonyokból, a kisebbségvédelmi törvények korlátozott voltából, valamint az országhatárok mindegyik oldalán szított nacionalista és soviniszta eszmékből, a hozzájuk kötődő politikai gyakorlatokból és mindennapi ellenségeskedésekből fakadóan felettébb nehéz és nem ritkán szomorú és tragikus volt. A széteső Nagy-Magyarországból területeket szerző országokban számos olyan törvényt fogadtak el, melyek anyagi, politikai vagy nyelvi-kulturális szempontból hátrányosan érintették az ott élő magyar közösségeket. Ezzel párhuzamosan a Horthy-féle Magyarországon az elcsatolt (de legalábbis a többségében magyarok lakta) területek visszaszerzése érdekében harsány propagandát folytattak, ennek szellemében nevelték a fiatalokat, majd – mikor azt a nemzetközi helyzet lehetővé tette – e célból mozgósították a hadsereget is, mely az ország újabb világháborúba lépéséhez és végül ismételt vereségéhez vezetett.
Több mint száz év múltán e napra, illetve ezekre a történelmi eseményekre emlékezni nem a régi sebek feltépése vagy épp azok nyalogatása miatt lehet jelentős számunkra, hanem éppen azért, hogy megérthessük, milyen folyamatok vezettek el egy efféle nemzeti tragédiához. Hogy mit tudunk tenni annak érdekében, hogy ne kerüljön (ne kerülhessen) sor hasonló hibák elkövetésére a jelenben. Hogy ne hagyjuk azt, hogy addig békében élő népeket, családokat, szomszédokat, munkatársakat stb. egyik napról a másikra halálos ellenségekké tegyenek politikai és szellemi vezetőik pusztán nemzetiségi hovatartozásuk miatt vagy azért, mert egy mesterséges választóvonal másik oldalán élnek. Minderre különösen fontos emlékezni egy olyan pillanatban, amikor Európában, itt a közvetlen közelünkben újfent háború zajlik, s ahol egész népek bűnösnek bélyegzése és szenvedésre kárhoztatása éppúgy jelen van napjainkban is, mint korábban a történelemben már annyiszor.
